Június 29-én, a Mentelés az Életért szervezésében megemlékeztünk a Holokauszt sümegi áldozataiért.
Csapó Hajnalka szervező, Hardi Titusz, a magyaroszági bencés iskolák igazgatójának beszédével köszöntötte a hallgatóságot. Kiemelte, hogy szégyenletes, hogy keresztény vezetők, lelkipásztorok szájából, tollából milyen gyűlöletes és halált hozó szavak fakadtak. A magyar egyházak nevében bocsánatot kért a múltért, és hitet tett amellett, hogy a mostani keresztények megvédik az idősebb testvért, a zsidó népet. Ezután Holczer Gábor történész kifejtette, hogy milyen üldöztetés miatt települtek Sümegre az első izraeliták a 18. században, és kiemelte, hogy bár arányuk mindig 6% körüli volt, milyen virágzó kulturális és gazdasági életet hoztak létre: mindig ők támogatták legnagyobb mértékben az iskolát, óvodát, szegényeket, művészeket (pl. Kisfaludy Sándort), hoztak létre gyárakat, közülük kerültek ki orvosaink, állatorvosaink, újságíróink, honvéd mártírjaink. Sümeg első amerikai szenátora is zsidó származású: Rotter Sümegi Zsigmond. Hamis a vád, hogy ők támogatták volna a Tanácsköztársaságot, hiszen ők nem záratták volna be a kocsmáikat, nem államosították volna kereskedéseiket, gyáraikat Sümegen sem. A II. Világháború alatt a sümegi gettó nem volt zárt, az akkor Petőfi utca (mai Mártírok útja) 9-47. alatt zsúfolták be a nyilasok őket. A deportálás napján, 1944. június 18-án hajnalban a vasútállomásra hajtották őket. Aznap a sümegiek hálaadó misét tartottak Horthynak a plébánia templomban. A soá áldozatainak száma 300 körüli, Auschwitzba szállították őket marhavagonokban, később páran átkerültek pl. Buchenwaldba. Németh Imréné Ica néni ezután könnyek között elszavalta a Sümegen gimnáziumba járt Simon István nemzeti költőnk versét, a Buchenwaldi rapszódiát, melyet megrendülten hallgattunk.
Szavai után Mátyás Béláné Halász Éva néni mesélte el, hogyan élték túl szülei a borzalmakat. Mindkettőjük szülei, és több testvére ott maradt. Mivel édesanyja a haláltáborban titokban naplót vezetett, konkrét bejegyzéseket is felolvasott nekük: pl. valakiket azért lőttek le azonnal a nácik, mert pár szál sárgarépát loptak a konyhából. Éva néni kifejtette, hogy szülei a naplót és a zsidó kultúrát előtte és testvére előtt rejtegették, mivel féltve szerették őket. Edith Eva Eger holokauszt túlélő pszichológus írásaiból döbbent rá, hogy a megtörtént borzalmak élményei transzgenerációsan öröklődnek, és fontos feldolgozni őket. Éva néni édesapja a megélt traumák ellenére Sümeg városának legnagyobb jótevője volt a 20. században: a KISZ-telep építetője, és a fiatalok és a kultúra nagy támogatója volt. Számára a városban két emléktáblát is emeltek. Ezután Bókkon Gyula tanár úrral felolvastuk a 300 áldozat nevét, és néma csönd után megkoszorúztuk az egykori zsinagóga falán az emléktáblát. Miután megszemléltük a kiállítás képeit, illetve Siklósi Judit gobelinejét, mely a sümegi zsinagógát ábrázolja, gyalog megtettük azt az emléksétát a vasútállomásig, melyet anno az áldozatok is. A zsidó himnuszt meghallgatva, mécseseinket meggyújtva fejet hajtottunk előttük, és megfogadtuk, hogy nem engedjük, hogy hasonló esemény ismét előfordulhasson.
Képek és szöveg forrása: Csapó Hajnalka
